Nyár volt. Olyan szerelmes voltam, amilyen még soha. Ott lépkedtem álmaim férfija mellett, aki felemelt a földről mint egy leejtett elhagyott szürke kis madarat. Felemelt, kezébe vett, megmutatta milyen szeretni. Csodás helyekre vitt, étteremben ettünk, az addig csak távolról nézett finom helyekre. Mikor először ültem a kocsijába, alig tudtam beszállni. Mert lefele kellett lépni, szinte beestem az autóba. Mélyen ülő, sportkocsi volt, metálszürke divatos színben. Vacsorázni vitt, megtanított miket kell enni, megtanított a divatra, szuper szép ruhákat kaptam. Dicsérte a testem, váltig hajtogatta remek nő vagyok. Több van bennem, sokkal többre vagyok képes. Nos, ebben talán igaza volt, de ezt akkor még nem tudtam. Csak éltem boldogan, azt hittem álmodom az életet. Utaztunk, szép helyekre vitt, talán még romantikus is volt. Akkor éppen Siófokon sétáltunk. Kéz a kézben, meleg fülledt délután. Egy kirakatban megláttam egy sárga tálcát. Olyat, aminek kétoldalt füle van, és ágyba lehet vinni benne a reggelit. Azt hittem, talán egyszer így lesz. Egy boldog pár leszünk, és ez a tálca volt az első jelkép ahhoz az úthoz, amit talán vele szerettem volna. Egy boldog családi életet. De nem így lett. Egy szép napon lecserélt egy frissebb fiatalabb nőre. Elhajított mint egy használt rongyot. Összetörte a szívemet. Megalázott, megsértett, megbántott. Ugyanaz a szerencsétlen szürke kis madár lettem aki azelőtt. Csak már törött szárnnyal, aki nem tud tovább repülni. Összetört lélekkel kedvetlenül éltem a napokat. Sok, nagyon sok időbe telt, míg elfelejtettem, és már nem gondoltam rá minden áldott reggel. Aztán az idő mindent meggyógyított. Az élet ment tovább. Szerelmek jöttek mentek, a sárga tálca, még mindig megvan. Rég jutott eszembe az a meleg fülledt nyári nap, amikor megvette nekem. Mit keres még mindig itt az életemben, az a megalázó végű gyötrelmes szerelem akár csak egy apró pici szilánkja is? Semmit. Ő már rég meghalt, ő már rég egy másik életet él, s talán odafönt álmodik a sárga tálcáról. A sárga tálcát ma kidobom. Most hogy megírtam a történetét, úgyis örökre megmarad. Ahogy a nagy szerelmek, nagy érzelmek, az életünk egy egy régi részei. Ebből áll össze a nagy, egész. Az amilyenné váltunk. Már nem bánjuk ha szomorú vége lett, így lettünk azzá, amik most vagyunk. A sárga tálcára többé nincs szükség.
Te mit gondolsz erről?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: