Édesapámnak ma van a születésnapja. Ma lenne 87 éves, sajnos már 5 éve nincs köztünk. Nagyon hiányzik. Szinte még ma is naponta gondolok rá, sokáig nem tudtam elengedni őt. Az ágyamban őriztem a kockás ingét, néha beleszagoltam, és persze azonnal folytak a könnyeim. Jó volt sírdogálni. Fájt, de jólesett. Szorította a szívemet az emlékezés, a hiánya, a viccei. Az én apukám nagyon vicces ember volt. Gyártotta a szóvicceket, és imádtam, hogy saját magán is tudott nevetni. Öregkorára is megőrzött valamit egykori sármjából, nem volt tiszta ősz a haja, és a fekete szeme nagyon tudott mosolyogni. Bár már bizonytalanul járt, hiúságból sosem használt botot.
Gyerekkoromban tiszta apa-lánya szerelemben voltunk. Mindig hozott nekünk valamit. Narancsot szerzett, mikor még nem lehetett kapni, kenőmájast, ami nálunk falun ismeretlen volt. A rossz emlékek megkopnak, csak a jókra emlékezünk. Szerettem hogy mindig csinos volt, tini koromban nagyon szépnek láttam őt, büszke voltam rá rettenetesen. Aztán ahogy felnőttem, ritkultak a találkozások, és ő nélkülem öregedett meg.
Attól kezdve, hogy megszületett a kislányom, már nem apa volt, hanem papa. És ma is papának hívom magamban. Az én apukám a világon a legjobban szeretett, és ezt nem tudja senki pótolni. Sem gyermek, sem férj, mert az más szeretet. Egy világ omlott össze bennem, mikor ezt felfogtam, hogy nincs már az az ember, akinek én vagyok a legeslegfontosabb.
Az én apukám ma lenne 87 éves, de már 5 éve fáj a hiánya. Ő tanított vezetni, már 14 évesen ismertem a technikát. Még az ősidőkben volt már Zsigulink, sokat utaztunk, és vele sohasem féltem.
82 évesen, gyorsan ment el. Küszködött évekig a szívével, de nem vettük komolyan, aztán az emlékezete sem volt már az igazi. De mindig annyira örült mikor találkoztunk. Imádta az unokáit, sokat vitte őket teherautóval. Szerette a csinos nőket. Talán neki akartam mindig megfelelni, mert én is mindig csinos akarok lenni. Fiatalon csakis frissen vasalt ingben járt, hozzá illő nyakkendővel. Neki már akkor volt finom lila és rózsaszínű inge, mikor mások még nem hordták. Aztán idősebb korára már csak a kockás flanel ingeiben járt, fázós lett. Szép írása volt, régen utánoztam is őt. Öregen is írta naplóját, de akkor az események már csak arra korlátozódtak, hány tojás volt aznap, és mikor jön a kenyeres.
Most vagyok hálás a sorsnak, hogy mielőtt itt hagyott minket, csak pár hétig szenvedett. Halála előtt három nappal jártam nála, akkor már kórházban volt, de remélem sikerült elköszönnöm. S ma, az égi motorkrossz pályáról néz le rám, mert szenvedélyesen szerette a motorokat. Versenyzett is fiatalon, sőt még 60 fölött is összetörte magát egy kis motoros kaland kedvéért. A nagy fehér porcelán kutya otthon pihen a szekrényen, egyik versenyének nyereménye. Még a múltkor elhatároztam, hogy ha egyszer anyukám is itt hagy minket, ezt elhozom tőle. És elhozom a harmonikáját is, amit nyolc ujjával bűvölt már a végén, mert két ujját elveszítette. Szerette a zenét, ezt is örökül hagyta nekem. Még azon is gondolkodtam, hogy vén fejemre meg kéne tanulnom harmonikán játszani…
Apukámnak ma van a születésnapja. Ma este, mint sokszor, mikor kirándulásaim során templomban, kápolnában járok, meggyújtok érte egy gyertyát. Az örök gyermeki szeretet jegyében. Ámen.
Te mit gondolsz erről?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: