Még élünk, de már fenn van a nevünk a sírkövön. Vajon mit érez az ember, amikor elkészül a férje, felesége, párja sírköve, és ő is rajta szerepel már. Kint van a temetőben, de még él. Leélt valakivel sok hosszú évet, és mellé szeretne kerülni. A sírkőre felkerül a neve. Felkerül a születési évszám, és a kötőjel. Felkerül a tól-ig, és csak várjuk, hogy az ig, meddig tart még. Mennyit élünk, még egy-két évet, vagy sokat? De már ott vár minket a hely, vár minket a temető. Valóságos lesz a halál közelsége. A dolgok már nem előre, hanem visszafelé mennek. Ez a végső visszaszámlálás. Vajon a visszaszámlálás akkor kezdődik, amikor felkerülünk a sírkőre? Innentől már nem lesz cél, nem lesz más, csak várni a halált? Ha valakinek fiatalon megy el a párja, nem is szokták felíratni a nevet a sírkőre, hiszen ki tudja lesz e még másik párja, ki tudja milyen sok év telik még el a halálig? Az egy más tészta, de aki már idős, az felkerül. Várólistás lesz, és várja, hogy mikor kerül a párja mellé, férj vagy feleség mellé. Vagy ha megkezdődik a visszaszámlálás, akkor ez a dolgok rendje? És az idő eljár, és nem is bánjuk ha odakerülünk? A halál gondolata már nem lesz ijesztő? Végül is az nem fáj, csak az oda vezető út az aggasztó. Könnyű lesz-e vagy nehéz? Egészségben vagy betegségben telik az idő addig? Vajon gondolunk e ilyenkor arra, hogy miként ér minket a halál? Éjjel álmunkban, milyen jó lenne, örökre szépen elaludni. Nagy kegy lehet, aki ezt kapja. És gondolunk e arra, hogy mit kellene még megtenni addig? Vagy belenyugszunk, hogy már megtettünk mindent? Egyszer csak felkerül az aranyozott betűk alá egy újabb évszám. De azt, mi már sohasem fogjuk látni.
Te mit gondolsz erről?
Kommentek