Nem hívott hétvégén. Pedig ígérte. Megbeszéltük, hogy kirándulunk valahova. Ha alkalmas lesz, majd hív. Aztán eltelt a hétvége, már a hét közepén járunk, de nem hívott. Mentegetem, biztosan sok volt a dolga. Biztos hétvégén is dolgozott. Biztos túl fáradt volt, hogy hívjon. Biztos a gyerekekkel volt valami. De miért mentegetem? Ha nem hiányzom, ha nem gondol rám, ha nem hív… Egy pillanatra eszembe jutott, hogy lehet hogy nem fog hívni. Nem baj, gondoltam van elég feladatom. Lesz időm magamra. Nem kell alkalmazkodni. És mentegettem magam. De miért mentegetem magam? Miért nem hívtam én? Miért nem erősítettem meg a megbeszélést? Tenni kellett volna valami többet. Tudatni, hogy akarom, szeretném, jólesne vele lenni, együtt lenni. Nem tettem. És az idő telik, és nem tettünk semmit. Se ő, se én. Ráfogjuk arra, hogy nincs időnk, sokat kell dolgozni, fáradtak vagyunk, mindenfélék vagyunk. És végül elsikkad az egész barátság. Vége lesz, elszakad, csak egy halvány fonal tartja össze. Aztán marad a véletlen összefutás, a néhány perces megörülés egymásnak, a gyors beszámoló az eltelt időről, kivel mi történt, dióhéjban, felületesen, pörögve, ahogy az életünk megy. Miért nem próbálunk meg időt szakítani a barátnőnkre? Miért nem erőltetjük a találkozást? A beszélgetést? Egymás örömeinek és gondjainak megosztását? Miért? Miért egyszerűbb a csöndes beletörődés, az elsikkadás, aztán a szégyenérzet, hogy nem hívtuk egymást. Nem kéne hagyni a barátságokat. Időt kéne szánni a másikra. Meghívni egy kávéra. Egyeztetni időpontot, még akkor is ha nehéz. Elmenni együtt sétálni, vagy moziba. Kéne. Nagyon kéne. A figyelem, a szeretet, a barátság, az önzetlenség. Ma felhívom őt, szakítok rá időt. Kierőltetem. Mert ha együtt vagyunk, jó. Inspiráló, pozitív, jó érzés megosztani mással a napjaink történéseit. Jó érzés odatartozni egy kicsit, jó érzés ha számíthatunk egymásra. Ma felhívom őt, és ezt a barátságot nem veszítem el.
Te mit gondolsz erről?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: