Nagyon jól emlékszem arra a pillanatra, mikor kb. 10 éves koromban nyáron, egy fürdőbugyiban, leszaladtam fagyiért a kocsmába. Eddig is abban jártam, kislány voltam, de akkor, abban a pillanatban elkapott valami szemérmesség. Valami furcsa érzés, hogy minden férfi engem néz, engem bámul. Éreztem, hogy a cicimet már el kell takarnom. Mintha mindenki azt nézte volna. Pedig ugyan, egy tízéves kislány még nem számít semminek. Vagy mégis?
Soha többet nem jártam fürdőbugyiban, mindig felvettem a bikinifelsőt ezután. Így tört rám a szemérmesség érzése. No de mit is jelent ez a szó?
Becsületérzetből eredő tartózkodás, az erkölcsi érzetet sértő, különösen a nemi ösztönt illető dolgokra nézve.
Úgy látszik ez volt az a pillanat, mikor megéreztem a nőiséget, a nőiességet, mégha csak kislány is voltam. Manapság pedig a tízéves kislányok már sokkal fejlettebbek, lehet hogy ők még előbbi életkorban érzik a szégyenlősséget, szemérmességet.
Aztán ahogy középiskolás és kollégista lettem, ha lassan is, de kezdett feloldódni a szégyenlősség. Nehéz volt először idegen emberek előtt vetkőzni, fürdeni, hiszen össze voltunk zárva négyen, elkerülhetetlen volt hogy lássuk egymás mezítelenül.
Később, huszonévesen, amikor már teljességben megéltem a nőiségemet, bátrabb lettem. A szégyenlősség kezdett elmúlni, ahogy jöttek a visszajelzések a fiúktól. Minden dícséret közelebb vitt a szabadsághoz, hogy elfogadjam a testem, megszeressem, sőt, büszke legyek rá.
Nagyon is büszke, a fiatalok friss bőrére, hegyesedő mellére, vékony derékra, és a szemérmesség lassan végleg elmúlt. Szívesen voltam nudista strandokon, mezítelen szaunában, büszke és elégedett voltam. Tetszett nekem a testem. Elfogadtam magamat, kisebb hibák nem számítottak.
Aztán elmúltam harminc, megéltem az anyaság gyönyörét, és még jobban megszerettem a testem. Még büszkébb voltam, hiszen gyermeket hoztam a világra, nem számít, hogy itt, ott lett egy két hurka, vagy bővebb volt a husika. Szépnek éreztem magam, hiszen az anyasággal kaptam egy nagy nagy elégtételt, hogy érek valamit, valakinek nagyon, nagyon fontos lettem, nélkülözhetetlen. Ez őrülten ösztönző dolog, boldogító, talán ekkor voltam legelégedettebb a testemmel. Szeméremnek nyoma sem volt, szégyenlősségnek meg pláne.
A negyvenes éveimben még mindig tartott ez az édeni állapot, a sok sportnak köszönhetően ruganyos volt a testem, érett, ahogy divatos szóval mondják, és én még mindig büszkén viseltem.
De eljött az ötvenedik év, eljött a változókor, a hibák kezdtek sokasodni. Májfoltok a lábon, öregségi foltok a kézen, a mellek még szépek, de már nem olyan ruganyosak. Narancsbőr a combokon, kicsi hurkák a pocin, hájacskák elöl és hátul, alul és felül. Nem bánt, és nem is fáj. De a szégyenlősség visszatalált hozzám. Már nem vetkőzök gondtalanul mások előtt, elfordulok egy fürdőben, és nem szívesen alszom idegenekkel. Vagyis inkább nem is alszom. Nem akarom hogy mások lássák az én testemet, visszatért az idegenek előtti szégyenlősség.
Nyilván otthon más, sokéves közegben a szeretteinkkel, de idegen közegben már nem vagyok bátor. Kicsi nyuszivá válok, igyekszek láthatatlan lenni, és egyre gyakrabban gondolom a hülyeséget, hogy “mit gondolnak rólam”. Pedig tudom hogy senkit nem érdekel egy fürdőhely női öltözőjében az én testem, de mégis.
Ahogy öregszünk, az évek számának növekedésével egy ívet ír le a szemérmességünk. Ismét visszatérünk a tinikori szégyenlősséghez, és eltakarjuk magunkat mások elől. Végül is ez a normális, az emberi szem főként a szépet akarja látni. Az átlagosat, és nem az átlagtól eltérőt. Ahogy én sem akarom láttatni az elvirágzó testemet. Bár szeretem, elfogadom, de mások előtt már nem vállalom.
És még előttem van az öregedés, az idősebb, öregebb test, és annak látványa. Kíváncsian várom, azt hogy élem meg, mit tapasztalok, és vajon mennyire leszek szemérmes. Lehet hogy elmúlik, a kiszolgáltatottságtól esetleg, mint a csecsemőkorban? Ti mit gondoltok erről?
Te mit gondolsz erről?
Kommentek