Amíg gyerek voltam, természetes volt, hogy hittanra jártunk. Vasárnaponként Istentiszteletre, kívülről fújtuk a Bibliát, szerettük és élveztük a Tiszteletes Úr társaságát. Aztán felnőttem, elkerültem otthonról, és a templom is messze került tőlem. Az Úr akkor került elő, ha baj van, ha betegség, haláleset, ha elkeseredettség. Imára akkor kulcsoltam kezem, ha nagyon fájt valami. Ahogy öregszem, egyre többször beszélgetek az Úrral, az Angyalokkal, még ha nem is járok templomba, a hitem visszatért, az imát a templomot szép dolognak tartom, ami felemeli a lelket. Kicsit talán szégyenlem is mások előtt, meg amúgy is ez olyan belső dolog, nem beszél róla az ember. Nem másnak, magának csinálja, titkon az éjszaka kezdetén, amikor már a belső hangok is megszólalnak. Közel a lélek, van lelkiismeret. Karácsonykor vágyom a templomra, vágyom az imára, a fehér falakra, az emberek magasztos arcára. Vágyom az elmélyülésre, az időre, amit csendben, befelé fordulva itt töltök. Az ünnep így teljes. Ti jártok ilyenkor templomba?
Te mit gondolsz erről?