Vajon lépést tart velünk a lelkünk?

Csak rohanunk, semmire sincs időnk. Nincs adventi készülődés, csak egy rohanás, hogy minden férjen bele az időnkbe, hogy mindenhova érjünk oda. Munkahelyre, télapó ünnepélyre, énekpróbára, az esti tornára, és legyen vacsora, olvassuk el a híreket, készüljünk a másnapra. Csak rohanunk, már magunk sem tudjuk mi a cél. Vajon lépést tart velünk a lelkünk? Ezt a szép mondatot kellene többször is mondogatnunk magunkban. Megálljt parancsolni, határt húzni. Valahol muszáj lesz, mert a vesztünkbe rohanunk, nem a Jézuska születésére. Mintha lekésnénk, annyira sietünk. Már november közepén díszítjük az üzleteket, és egymást hajszoljuk bele a rohanásba. A barátnőm 12 éves fia azt mondta. Anya, hétfő után péntek van, aztán hétfő és megint péntek. És mennyire igaza van, mennyire jól látja már a gyerek is. Rohanunk egy megfeleléskényszer felé, rohanunk egy vásárlós sietős világba, ahelyett hogy megállnánk. Megvárnánk hogy beérjen minket a lelkünk. El kellene kapni egy álló pillanatot, ahol végre befelé fordulva kisimíthatnánk a lelkünket ért gyűrődéseket. Most adtam magamnak fél órát, írok, és mellette komolyzenét hallgatok. És milyen jó érzés, finom, kellemes, meleg. De már nézem az órámat, mennyi időm van még. Be vannak osztva a percek, nem tud szabadságra menni az időnk. Csak várjuk a karácsonyt, sürgetjük az időt, és azt hisszük, ha minden letudva, akkor majd lesz időnk. Egymásra, magunkra. De nem lesz, csak álmodozunk róla. Nem vagyunk képesek fordítani egyet a sorsunkon, gyávák vagyunk nemet mondani, és gyávák vagyunk ahhoz, hogy megálljunk, és ne csináljunk semmit. Csak úgy legyünk. Magunknak, a saját életünknek. Mielőtt lekésünk róla, a nagy sietségben. 

Te mit gondolsz erről?