Az éjszakai beszélgetések hajnalba nyúltak már. Minden érdekelt, mindent tudni akartam róla. Mit szeret, mit utál, mit eszik, milyen az anyja. Szereti -e a zenét, miért hagyta el a barátnőjét, mit gondol a dilisekről, szóval minden. Minden tudni akartam, mindent megkérdeztem, órákig tudtunk a semmiről is beszélni. A vonzalom a kémia az éteren keresztül is átment. Mindent megkérdeztem. Csak azt nem ami leginkább volt fontos. Vajon tetszem -e neki? Bejövök neki? Ilyen lányt akar? Engem akar? Elfogad olyannak amilyen vagyok? Vagy csak épp az ágyába keres egy éjszakás kalandot, egy kis kiruccanást, egy kis alkalmi szórakozást. Mindent megkérdeztem, csak ezt nem. Nem mertem. Nem akartam hallani semmit ami eltántorít a találkozástól. Őt akartam. Hogy jöjjön, hogy várhassam. Hogy sírásra tudjon percenként görbülni a szám, mert mi lesz ha mégsem jön el? Mi lesz ha lemondja? Ha nem kellek neki? Ha nem vagyok elég neki? Ha nem vagyok elég jó? Elég okos. Elég szép. És mi lesz ha mi lesz ha. Ez járt a fejemben, miközben alig bírtam dolgozni, enni, aludni. Csak rajta járt az eszem. Már szinte féltem a péntektől. Máskor mindig úgy várom, vége a hétnek, hurrá, alvás döglés sokáig, pihenés, filmezés, extra hétvége. Most féltem. Izgultam, aggódtam, és vágytam. Kavarogtam bennem az érzések, már azt sem tudtam mit akarok. És az idő csak nem akart telni. Aztán mégis erőt vett magán, és eltelt. És ott állt előttem. Busszal jött, nagy kerülővel, átszállással már késő este volt. De eljött. Hozzám. És igen, folytattuk az éjszakai beszélgetéseket, váltottuk meg a világot, cigifüsttel oldottuk a feszültséget. Jó volt, de mintha elfogyott volna a vágy. A jelenben a teljes testi valóságban más volt mint az éteren keresztül. Minden más volt. Igazi élő eleven, és én féltem. Nem is tudom, talán leginkább attól, hogy ebből sem lesz semmi. Valahogy nem akart megérkezni a vágy. Semlegesen visszapattantak az érzelmeim, vagy én nem adtam jeleket? Magam sem tudom. Aztán már késő éjjel, egy cigi után mentünk felfelé a lépcsőn. Becsukta mögöttem az ajtót. Nekidöntött a falnak. Csókolt. Erősen szorított kicsit talán meg is ijedtem. A vágy olyan erővel tört rá, hogy nem is hittem el, ez miattam van. És nekem szól. Csak csókolt, és egy szót sem szólt. Egymásnak estünk, a testünk kitört mint egy láva, feltörtek az elfojtott vágyak, feltört belőlünk minden ami hónapok óta gyűlt belül. A vad érzés, hogy tiéd a teste, megőrjített. Úgy bánt velem, mint egy Istennővel. Tisztelettel, de mégis durván. Szeretettel, de mégis rongyként. Minden porcikámat ismerte, tenyere úgy szántotta hátam, hogy sejtjeim belsejéig izzott fel a vágy. Őrültem szerettem akkor Az önkívületbe kergetett szótlansága, és én nem tudtam semmit. Nem tudtam ki vagyok, nem akartam tudni már semmit. Csak belefeledkezni abba az őrült érzésbe ami örvényként szippantott magába, és egyre beljebb és beljebb rántott. Már levegőt sem kaptam, ő még mindig ostromolt kőkemény farkával. Fájt, de nem bántam, csak még még és még akartam őt. Egybeolvadni, eggyé válni, egészen a csúcsig. És tudni hogy kellek neki, és jó neki. Rongyként dobott le, majd istennőként rántott vissza. Nem is tudtam hol a határ, a kéj elvette eszemet. Lassított, és nézte a szemem. Behunytam, és átadtam magam a kéj mindent elborító ködének. Úgy élveztem el, hogy nyálam kifolyt a szám szélén, és homályos emlékké vált az ő kielégülése. De az éjszaka még nem ért véget….
Eltelt az éj, eltelt a másnap, szinte ki sem bújtunk az ágyból. A hónapok óta tartó vágyakozás hol szelíd odabújássá vált, hol vad öleléssé forrósodott. Mindent megtettem. Az nem lehet hogy nem vagyok jó, az nem lehet hogy nem vagyok elég. Testem egy izzó láva egy forrongó mindent elsöprő érzéssel, amit kéjnek hívnak. Akartam őt. Újra és újra, hol röviden hol hosszan, de akartam. Játszani akartam a testével, uralkodni rajta, uralni őt. De ő más volt. Tudta mit akar. Nem szólt, csak tette amit kell, és én fájón búcsúztam el másnap tőle.
Majd felhívlak, mondta ő, és felszállt a buszra. A kezdeti öröm egyre izzadtabb idegességbe ment át. Miért vagyok bizonytalan, hiszen pár perce még csókolt. Miért nem hiszem hogy kellek neki? Miért miért miért? Miért más, miért nem tudom mit gondol, mindig csak a miértek. És miért nem hívtam a nevén? Miért nem szólítottam sehogy. Csak beszéltünk, és ki sem mondtuk egymás nevét. Csak ölelkeztünk, szeretkeztünk, a testünket egymásnak adtuk, és nem mondtuk ki a nevünket. Miért? Talán attól félek az már egy nagy kötődés? Vagy az nagyon személyes? Vagy miért nem mertem? Csak udvarias mondatokban beszélünk, hiába adjuk egymásnak a testünket, a lelkünk még távol van. Még nem az enyém, és én nem vagyok az övé. Csak az éjszaka a miénk, ahol a testek beszélnek helyettünk.
A név kötelez. Mondja a közmondás. Kezdem kapisgálni, ha más értelemben is. De a név kötelez. Arra hogy szeressem arra hogy szeressen. Amíg nincs nevünk, talán csak egy forró érzés voltunk a másik számára. Amíg nem kell néven nevezni, talán nincs is felelősségünk vele szemben. Elbújhatunk, titkolózhatunk, nem kell színt vallani. Nem adjuk ki magunkat, a test csak test, megkívánja azt ami az övé. De a lélek belül van, és a név kötelez.
Ha újra látom, nevén fogom szólítani. Többször, és kéjesen fogom nevén nevezni, minden betűt halkan és lassan kiejtve. Kiélvezve minden pillanatát a nevének. Ahogy kimondom. Ahogy kiejtem. Ahogy belőlem áramlik ki a neve. És a név kötelez. Tudni fogom, hogy az enyém lesz. Az ő neve is.
Te mit gondolsz erről?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: