Mai napig nem tudom, mi a helyes, mit tegyek, mit kéne tennem, ha egy furcsa betegséggel küzdő embert látok. Legyen az egy ronda bőr, egy foltos arc, vagy akár kerekesszék. Nem tudom hogyan kéne viselkedni, zavarba jövök, sokszor inkább elkapom a tekintetem. Mi emberek kíváncsiak vagyunk. Van egy lány a városban, akit látásból ismerek. Megismerem mindig, bár nem is ismerem, de szép lány, és hatalmas piros folt van az arcán. Így születnek, annyit tudok, de én, aki nem így születtem, sosem tudom hogy is közelítsek egy ilyenhez. Vajon megszokják, és nem zavarja őket? Vagy mindig zavarja őket? Nem merem bámulni az ilyet, illetlenségnek tartom, de közben pedig hajt a tétova kíváncsiság, hogy megbámuljam. Mi a helyes ilyenkor? Mi az, ami nem sértő, nem illetlen, hogy lehet erről beszélgetést kezdeni, és hasonló dolgok foglalkoztatnak.
Van egy fiú a városban, kerekesszékes. Ma már tudom, nem tolókocsis, ahogy régebben neveztem őt, hanem kerekesszékes. Már tudom, mégis mindig ki kell javítani magamat, hogy helyesen mondjam. Őt ismerem, elég régóta. Azelőtt is ismertem, hogy nem ismertem. Mert láttam, néztem, felismertem. Szerencsés vagyok, hogy igazából és közelről is ismerhetem, mert ha bánt valami, ha fáj valami, nagyon sokszor gondolok rá. Erőt ad a tartása, erőt ad, hogy mindig mosolyog, és jókedvű. Én, aki járok a lábamon, futok, táncolok, hogy lehetek morcos, mérges, szomorú, hisz ő, aki sosem fog már járni, sosem morcos, sosem mérges, és mindig vidám. Szégyenlem magam, ha arra gondolok, nekem mennyivel könnyebb.
Akkor is szégyenlem magam, ha egy újságcikket olvasok, ahol már látom a főcímben, hogy valami szomorú sorsú anyáról, és gyermekéről van szó. Átlapozom, nem akarok rossz dolgokról, fájdalmakról olvasni. Sokáig lapozgatok, mire olyan hangulatba kerülök, hogy el tudjam olvasni a cikket. Nehéz nem sírni, nem szomorúnak lenni, rányomja a bélyegét az érzéseimre. Ti is vagytok így ezzel, hogy szinte már el sem akarjátok olvasni, milyen nehéz egyes emberek, egyes anyák sorsa? Nehéz, mert szeretik a beteg gyermeküket, és sokkal sokkal többet kell elviselniük, küzdeniük, mint nekem vagy másnak, akinek nem kell ilyen problémával küszködni. Nekik honnan van erejük? Nekem miért kevés néha ahhoz is az erőm, hogy csak olvassak róla? Olyan jó lazának és könnyednek lenni, nem magamra venni mások baját, olyan jó átlapozni azt a cikket, és mást olvasni.
Ma este nem hagytam magam. Ma elolvastam, nem vártam, kényszerítettem magam. Végül is csupa harcot nyert emberről szól a cikk, akik leküzdték a nehézségeket, akik erősek, és küzdenek. Tudom, én is ezt tenném, és sokan mások is. De a kérdés mindig ott motoszkál bennem.
Miért nehéz beszélni, beszélgetni a beteg vagy sérült emberekkel, miért és hogyan kellene normálisan hozzáállni? Vajon ők mit gondolnak mikor megbámulják őket? Kerekesszékes barátom azt mondja, ő már megszokta. Én nem.
Van egy barátnőm, aki évekig barátkozott közös barátokkal, mielőtt megismerkedtünk. Rövid idő alatt baráti kapcsolatba kerültünk, valahogy egy hullámhosszon voltunk, és én a nagy pofámmal, azonnal megkérdeztem őt, mi az a sebhely az arcán, és nyakán? de vele már közvetlen volt a kapcsolat! Elmesélte, hogy balesete volt kicsi korában, és attól van a nyom. Amikor a többi barátunknak elmondtam, mindenki meglepődött. Évek óta barátkoztak, közös társaságba jártak, és egyikük sem tudta ezt. Kérdésemre, hogy hogy nem vettétek észre a sebhelyet? Azt válaszolták, dehogynem. De egyik sem merte megkérdezni, mi történt vele?
Ebből gondolom, másoknak is gondot okoz, hogyan közelítsünk, hogyan bámuljunk, vagy ne bámuljunk. Hogyan tudjunk okosan elfogadni, befogadni. Szívesen olvasnám mások véleményét, mások hozzáállását, akár sérült, vagy fura és látható betegséggel küzdőkét is. Ti mit gondoltok erről?
(Nők Lapja 38. szám. 26. oldal.)
Te mit gondolsz erről?