Nézem a tévét. Kicsit többet, mint máskor. Betegség miatt egész nap itthon heverek, így jut időm könyvekre, tévére, sőt még sorozatokra is rávetemedtem. Csak nézem az akciófilmek csodás hőseit, a sármos, okos nyomozókat, a hegyi doktor bátor és romantikus orvosát. Hiszen a tévé nem közvetít mást, csak romantikus főhősöket, kemény fiúkat, akiknek mindig a helyén van az eszük és szívük. Pár nap alatt beleszerettem a dokiba, és több nyomozóba is. Imádni való hősök. Esendőek. Bátrak. Okosak. Kemények. Lágy szívűek. Segítőkészek. Romantikusak. Pont annyira udvarolnak a nőknek, amennyire kell. Pont annyira rámenősek. Pont akkor érnek oda, amikor meg kell minket menteni. Igen, és együttérzőek is. A gyerekekkel is tudnak bánni. Mi több a tinikkel is. Már pont elszálltam az álomvilágba, mikor megszólalt a vészcsengő. Hát ilyen pont nem létezik. Van itthon egy mackós, morgós, de tisztességes. Lehet hogy nem minden fronton hibátlan, na de nem a tévében van, hanem mellettem. Hiába álmodozunk a hibátlanról, nem létezik. Csakis a tévében. Meg a könyvekben. Na jó, néha lehet hogy létezik, na de az nagyon nagyon ritka. Általában csak átlagos nekünk való férfiak léteznek, akiknek itt ott van egy kis hibájuk. De pont azért kell őket szeretni, mert valódiak és nem tökéletesek. Ne várjuk hát a mesehőst, inkább becsüljük meg az otthoni kissé lestrapált saját hősünket. Mert a miénk, még ha nem is sármos a mosolya mint a tévében szereplő nyomozónak. De azért nézni nézhetjük őket is: -)
Te mit gondolsz erről?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: