Kollégista voltam. 15 évesen kerültem a városba. Modern panelkollégium volt. Ott úgy ment a szobatárs “választás”, hogy kaptad. Érkezési sorrendben. Aki legelsőként érkezett, a legjobb helyet választhatta az ablaknál. Aki legutolsóként, mint én, annak a mosdó melletti ágy jutott. Ez jutott eszembe, mikor kórházi ágyamat kaptam. Már telt ház volt, mégis a legjobb ágy jutott, az ablaknál. Elég távol az ajtótól ahhoz, hogy ne zavarjon a jövés-menés. Elég távol a mosdótól ahhoz, hogy ne zavarjon a vízcsobogás, wc lehúzása. Elég távol mindenkitől. Nem választhatsz, ha csak nem vagy pénzes, mert akkor mehetsz magánkórházba, külön luxusba. Nem választhatsz szobatársat. Kapod. Ha szerencséd van, nem horkol, nem nyafog, nem jajgat. Ha nincs szerencséd, akár mindegyik. Az ember épp eléggé elesett ahhoz, hogy megértő legyen másokkal. Épp eléggé fél ahhoz, hogy magába zárkózzon, és épp eléggé erős ahhoz, hogy bámészkodjon, nézze a többieket. Csöndben pakol, vetkőzik, igyekszik nem zavarni, és igyekszik toleráns lenni. A percek, órák közelebb hozzák betegtársaihoz, véleményt alkot róluk, így teljesen ismeretlenül. Ki tudja, a szép arcú, magas, csinos fiatal hölgy miért nem néz senkire? Telefonál, intézkedik, beszél a gyermekével, óvodás korú lehet. Intézkedik ki menjen érte, másnap ki hozza vigye. Látszik rajta a jómód, a határozottság. És látszik rajta mennyire menne már haza. Nemsokára érte jönnek, és mintás melegítőben, konttyal a fejecskéjén, halvány köszönéssel távozik. Helyére már érkezett az új beteg, aki az asztalnál ülve várja hogy ágyneműt kapjon. A szoba sarkában a fiatal, göndör hajú kis tini, egyfolytában nyafog. Kedves kis cserfes, éhes, már második napja nem ehet. Sürgeti az időt, hogy túl legyen a műtétjén, és végre ehessen. Nagy husikról, tésztákról finom levesekről áradozik. Dicséri az édesanyja főztjét. Szeleburdi, be nem áll a szája, mindenkihez beszél. Mint egy igazi kis tini, aki éjszaka titokban kiszökik cigizni a barátjával. Aztán van a szőke, fájdalmas arcú, fiatal hölgy. Kedves. Csendesen, kissé énekelve mesél a problémájáról amiért ide került. Már ő is mehet haza, de percek alatt mindent megtudunk a diétájáról, a lombikprogramról, csak fél füllel hallom hogy iker babákat vár. Elszántnak tűnik, és segítőkész a többiekkel. Felajánl mindenkinek mindent. Vizet ad, párnát emel. Fitnesz nadrágjában formás fenekével nem is tűnik betegnek. Csak sápadt arca, kócos haja emlékeztet arra, hogy kórházban van. Meg is jegyzi, még nem készült a hazaútra, hajat akart mosni, hogy rendezett legyen. Néhány órás fekvés után én is elballagok a fürdőbe, a tükörben látom szétálló hajamat, smink nélküli arcomat. Hiába, ez nem az a hely, ahova szeretünk menni. Próbálok pozitívan koncentrálni a nőkre körülöttem. Közben a szomszéd ágyon rettenetes horkolásba kezd egy duci hölgy. Nem igaz, nem duci, kövér, nagyon is. Bőven fölötte van a száz kilónak, pedig talán harminc egykét éves lehet. Idegesít a horkolás. Nemcsak ebben a helyzetben, mindig. A többiek nevetnek, viccesen megjegyzik, az éjszaka még keményebb volt. Már jobban félek a horkolós éjszakától, mint attól ami rám vár. Aztán fölébred, harsányan telefonál, hangosan beszél, megtudjuk az egész történetét. Szid mindenkit. Orvost, nővért, mindenkit. Mindenki pocsék, minden szar, a lehető legnegatívabb a hozzáállása. Harsány és közönséges. Őt nem zavarja, hogy más csendre vágyna, nyugalomra, nem lehet mit tenni, szobatárs. Ha tetszik, ha nem. A szőke helyett háromgyerekes anyuka érkezik. Csendes, szerény. Kicsit sajnálom. Őt nem hívja senki, nem szl semmit. Csak fekszik csendben sorsára várva. Megérkezik az ágynemű, befekszik a sokgyermekes nagyszájú anyuka. Cigit hiányol. Rögvest megtudjuk, ha akarjuk, ha nem, hogy elvált, többször, jelenleg boldog, nős barátja van. A tini faggatja. Legalább gazdag? Nem. Legalább jó pasi? Nem. De hátakkor hogy? ? S míg éjszaka nagyjából csend van, folyik az infúzió, mozdulatlanul fekszem, és gondolkodom milyen furcsák és milyen mások az emberek. Egyik ilyen másik olyan. Szobatársat nem választhatunk. Bár a nővérek kedvesek, toleránsak, hibátlanul végzik a munkájukat, mégis ez marad meg, egy kellemetlen szobatárs.
Te mit gondolsz erről?