Műtét előtt

Műtét előtt mi minden zajlik bennem. Kusza gondolatok kergetik egymást, mint egy őrült, föl és le, egyik gondolat a másik után. A rémülettől a félelemtől a higgadt okos megfontolásig száguldanak a gondolataim. Egyik pillanatban félek az ismeretlentől a fájdalomtól a hogy-lesz-mi-lesz gondolatától, másik percben nyugtatom magam, bízva az orvosokban, bízva önmagamban bízva az angyalokban hogy majd segítenek. Lelkileg már készül az ember, de vajon lehet erre készülni? Mi a jobb, ha hónapokkal előre tudom az időpontot, és felkészítem magam, vagy ha váratlanul zúdul rám a tények rideg ismerete? Nekem most volt időm rákészülni, és talán egyre higgadtabban vettem tudomásul, hogy az időpont közeleg. Halogattam, és tologattam, de sajnos az idő nem hallgatott rám, csak telt, a napok, percek egyfolytában mentek tovább és tovább. Most már itt állok a küszöbön, összepakolva a táskámat, próbálok bátor lenni, és nyugodt. Ez vajon sikerült már valakinek? Már csak egy jó mély alvásra vágyom, hogy ne a falat bámuljam álmatlanul, gyötrődve az elém táruló képzelt képekkel. Elképzelek valamit, ami lehet, hogy nem is olyan lesz, előre elképzelem a fájdalmat, az idegességet, a zöld műtős ruhákat, a hideg műtőasztalt. Aztán lehet hogy semmire nem emlékszem majd tisztán, egy bódulatban élem át az egészet, hamis és igaz képek fognak keveredni bennem, egy homályos emlékkép lesz minden. De most, még élesen látom magam előtt a félelmet. Holnap reggel monoton teszem a dolgom, fogom a pakkot, utazok és várok. Várok a hideg rendelőben, ahol sok ideges ember között próbálok majd nyugodt maradni. Várom hogy ágyat kapjak, intéződjenek a papírok, és várom hogy sorra kerüljek. Talán most nagyon szeretném ha az idő gyorsabban mozogna. Ha sprintet venne, és száguldana, hogy minél előbb túl legyek mindenen, és a nyugalom jöjjön el, még ha fáj akkor is. Most nem fáj semmi. Csak az idő fáj, ami lassan telik. Hányszor de hányszor voltunk már olyan helyzetben, amikor egyedül az idő volt a nehéz. Ha baj van, ha gond van, alig várjuk hogy múljon, teljen, csak már legyünk túl rajta. Ha szerelem van, öröm van, élmény van, azt várjuk hogy ne múljon, lassan teljen, még ne legyen vége a percnek. Meddig tart egy perc?  Most óráknak tűnik, vánszorog, mintha sánta lenne. Máskor gyorsvonaton száguld el mellettünk, alig tudjuk megélni az öröm perceit, a mámort, a boldogságot. Az idő a hibás. Csakis az idő. Nem segít nekünk, ellenünk dolgozik. Csak a mai éj, és a holnapi, csak ez teljen már. Aztán minden szebb lesz, könnyebb, halványabb. És majd boldogan várom a gyógyulást. Kedves idő. Legyél hozzám kegyes, teljél most gyorsan, szedd a lábad, haladj tovább. Töröld ki agyamból a gondolatokat, ürítsd ki teljesen, ne legyen izgulás, ne legyen aggódás, ne legyen semmi. Csak a percek monoton üteme, ahogy a szívem ver. Csak az. Aztán majd minden jó lesz. Nem lehet másképp. 

Te mit gondolsz erről?