Megbántott. Elárult. Nem ír. Nem hív. A lelkem béna, kattog az agyam. Miért miért miért? Percenként jut eszembe, nem tudok másra gondolni. Nem ezt akartam. Nem akartam ezt. Még terveim voltak, vágyaim, álmok melyeket vele képzeltem el. Csak ennyi volt? Vissza sem néz? Bömböltetem a zenét, azt hiszem megnyugtat, közben cseppekben hullik lelkemből a könny. Fáj, mardos kínszenvedés minden hang. Mégis hallgatom. Lelkem lassan halkul. Gondolni fog rám. Erős leszek, bátor, és magabiztos. Kellek neki, kellek még. Igen, tudom. Most is rám gondol, kínlódik, szenved. Bíznom kell magamban. Visszajön. Vissza fog jönni. De vajon akarom? Újra átéljem a kínt? Mit tegyek ha fáj? Előre nézzek és ne gondoljak többé rá? Vagy hagyjam halkan visszatérni? Csak várok. És közben pihen a lelkem. Megújul, és megtépázott széleit már nem marja a kín. Selymes puha bársonnyá válik. Újra az enyém. Az én lelkem az én békém. Ragyogva nézek a nap felé. Holnap már nem fáj. Többé nem nézek vissza.
Te mit gondolsz erről?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: