Épp csak elkezdtem új életemet immár férjes asszonyként. Még szoktam azt is, hogy né lettem, büszkén írtam alá az új nevem. Délutánonként rohantam haza főzni, hogy gondos asszonykaként meleg vacsorával várjam az uramat. Esténként pedig izgalommal vártam az ágyba bújást. Egyik este későn éjjel jött haza a férjem. Először idegeskedtem, aggódtam, aztán az idő elteltével egyre feszültebb, türelmetlenebb és mérgesebb lettem. Mindenféle megfordult a fejemben. Talán még féltékeny is voltam. A vacsora kihűlt, és egyre jobban felhergeltem magam azon, hogy az én büszke boldogsággal, fáradságos munkával készített vacsorám pocsékba megy. Egyszer csak megérkezett. Nem hagytam szóhoz jutni, az immár férjes asszonyok büszkeségével számon kértem hol járt. De hol volt az én mérgem az övéhez képest. A számonkéréstől dühbe jött, hiszen a haverjaival beszélgetett, mit képzelek én, hogy számonkérem. Kérte a vacsoráját. Dacosan azt válaszoltam, akkor vacsorázzon ott ahol eddig volt. Földre csaptam a tányért étellel együtt. Akkora pofont kaptam, percekig nem láttam semmit, csak csillagokat. Most már tudtam miért is mondják ezt, tényleg csillagokat láttam. A semmi sötétjében forgó pöttyöket. Fájt. De nem csak az arcom. A szívem darabokra tört. Belül hallottam az óriási csattanást. A megalázottságtól döbbenten bámultam rá. Egy perc alatt hullott darabokra az életem. Az én nagy szerelmem aki még egy szatyrot sem engedett cipelni annyira vigyázott rám. Itt áll előttem üvöltve, félelmetesen, hatalmaskodóan, uralkodásra vágyva. Csak sírtam, és a könnyektől homályos szemmel néztem a tükörbe. Éktelen sötétkék folt volt a szemem helyén. A szemfehérje bevérzett, az arc csontom lila volt, a fülem vörös. Hogy is lehet ekkora pofont kapni? A daliás termet, a széles váll, a hatalmas kezek. Ami annyira tetszett benne. Az erejével fölényeskedett. Elsírtam az összes könnyemet. Ő megrémült, amikor meglátta a pofon eredményét. Az egész arcom duzzadt volt, lila, a szememmel nem láttam rendesen, a fülemmel nem hallottam igazán. Én kétségbe estem, ő sírva fakadt. Sírva könyörgött hogy bocsássak meg. Ó, bárcsak ne tettem volna. De a szerelem hatalmas nagy barom úr. Még a szánalmas könnyeit is szépnek láttam. Jobban féltem attól, hogy vége lesz az elképzelt idilli életemnek, mint hogy válásra gondoljak. A munkahelyemen nevetséges történettel álltam elő, elestem biciklivel. Szégyelltem magam, én szégyelltem magam. Láttam a szánakozó arcokat, hogy nem hisznek nekem, de én el akartam hinni, hogy tényleg ez történt. A napok teltek, a bánat ki- bejárt a szívemben. Csak viseltem a megalázottságot, és félni kezdtem tőle.
S ahogy a mondás tartja – kutyából nem lesz szalonna. A pofon hamarosan újra megismétlődött, ha lehet még bugyutább ok miatt, és még durvább módon. Egy kollégám hazavitt, hogy ne kelljen a nagy cuccomat buszon cipelnem. Most már nem volt kétségem, menekülnöm kellett. Nem volt idő azon tanakodni mi lesz az idilli életemmel, mert szó szerint az életemért futottam. A pofon már durva ütlegeléssé vált, ütött ahol ért, nem kímélve a tőle sokkal kisebb törékenyebb nőt. Nem kímélve a nőt, akit állítólag szeretett. Teljesen bekattant, tört zúzott, vert mindennel, ami a kezébe került. Én sikítoztam, és magamra kaptam a kabátot, fogtam a táskámat, és futottam ki a sötét éjszakába, ahogy a lábam bírta. Taxit hívtam, és hazamenekültem éjnek évadján a sok sok km-re élő szüleimhez. A házasságom két hónapig tartott, de a váláshoz ügyvéd kellett, és még hónapokig bujkáltam előle. De az idő meggyógyította a lelkem, begyógyította a sebeket, és már nem gondoltam rá. Sok sok férfi bánta, hogy nem bíztam többé bennük, de soha többé nem engedtem meg senkinek, hogy velem csúnyán beszéljen, vagy rám kezet emeljen. Határozottan tudtam, hogy az én életemnek én vagyok a kormányosa. Én irányítom, én fogom be a szelet, és ha kell erősen kapaszkodok a kormánykerékbe. Nagy árat fizettem a tanulásért, de megtanultam a leckét. Aki egyszer üt, többször is üt. Az elsőnél kell azonnal menekülni. Végleg. Ma már boldogan élek a hatalmas, széles vállú, erős, kopasz, kigyúrt tetkós férjemmel. Nem félek tőle, mert van elég önbizalmam az életem irányításához. És tudom, hogy mindig van tovább.
Te mit gondolsz erről?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: